Jó reggelt! – Jó napot! – Jó estét! – Kellemes és hasznos időtöltést kívánok a honlapon! dr. Élthes Eszter


A KRÓNIKUS BETEGSÉGEK

Két évvel ezelőtt egy tankállomás pénztáránál álltam, amikor a főnök egy hátsó helyiségből egy nő nevét kiabálta. Ezt hallva az engem kiszolgáló kisasszony visszakiabált neki: „Nincs itt, petefészek-gyulladása van. Minden lánynak petefészek-gyulladása van.”

Most (2011. augusztus) nyár van, és a nők a szokásosnál is kevesebb és rövidebb ruhában járnak, ezért nem tudom megállapítani, hogy még mindig divat-e a nőknek 6-tól 60 éves korig, a legnagyobb téli hidegek kivételével, pucér derékkal közlekedni. Hallottam, hogy a kormány hamburger-adót vetett ki az egészségtelen élelmiszerekre. Ennél sokkal fontosabb volna, ha ezt a fajta öltözetet tiltanák be, vagy a lehető legmagasabb adóval próbálnák megakadályozni viselését.
     De az állam nem csak nem tiltja be ezt az őrült és óriási veszélyeket rejtő divatot, de még reklámozza is. Emlékszem az utolsó nézhető tévésorozatra (Életképek), amelyben sok csinos lány és asszony szerepelt, és mindegyikőjük így öltözködött. Lányokat nevelő egyik ismerősöm mesélte, hogy a boltokban nemcsak szoknyát, de már derékig érő nadrágot sem árulnak, csakis csípőnadrágot, melyből még annak is kilóg a dereka, aki egyébként normális hosszúságú felsőt visel.
     Így aztán nem csoda, hogy a nők többsége úgy jár tavasztól kora télig, hogy a leginkább meleget igénylő és mind saját, mind gyermekei számára legfontosabb szervei csupaszon maradnak. Egy ismerős orvos mesélte, hogy mind a két kamasz lányának fáj már a dereka, problémáik vannak a nemi szerveikkel, mégsem hajlandóak lemondani a meztelen derékviseletről, hiszen tág és szűk környezetükben minden nőn csak ezt látják hordani.

Mintegy a 19. század közepéig a betegségek nagyjából egyfajta módon zajlottak le: a heveny fellángolást vagy teljes gyógyulás, vagy halál követte. A krónikus betegségek ismeretlenek voltak, illetve csak a vérbajban szenvedőknél fordultak elő (bár a vérbaj a túlnyomóan keresztény évszázadokban még nemigen volt elterjedve).
     Az utolsó mintegy 150 évben azonban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. A jobb életkörülmények miatt (és nem a védőoltások következtében) az ismert járványok eltűntek, és az újabb és erősebb gyógyszerek miatt a heveny megbetegedéseket sem követi már általában halál, viszont egyre gyakrabban egyfajta krónikus állapot, mely vagy csak szellemi, vagy egyre súlyosbodó, esetleg váltakozó testi tünetekkel jár. Ez a tendencia az utolsó 40 évben egyre erőteljesebbé vált, és ami a legszörnyűbb, különösen a fiatal nemzedéket sújtja. Jóformán nincs olyan család, amelyben valamelyik gyerek ne lenne komolyan, krónikusan beteg. És mindez az orvostudomány úgynevezett diadalkorában!

Arra a tényre, hogy minél fejlettebb az orvostudomány, minél több a gyógyszere, minél több műtétet hajtanak végre, minél kisebb szeletekre darabolva kezelik az embert, annál több új krónikus nyavalya kínozza az embereket, úgy tűnik, hogy a homeopátián kívül még senki nem figyelt fel.

(Itt most meg kell szakítanom a cikket, mert éppen most láttam az egyik tévéállomáson egy amerikai filmet – a címe: Sohasem ártok –, melynek a végén kiderült, hogy igaz történetre épült, sőt a kisebb szerepeket olyanokkal játszatták, akik maguk is a filmben bemutatott módon gyógyultak meg. A film arról szól, hogy súlyos epilepsziás gyerekeket nem gyógyszerekkel és műtétekkel, hanem egy nagyon szigorú diétával gyógyítanak egy amerikai klinikán, méghozzá komoly sikerrel, ezt azonban az ország többi kórházában nem tartják tudományosnak, és ezért még lehetőségként sem mondják el a szülőknek. Az igaz történetet feldolgozó filmben többször elhangzik a szülők szájából a vád, illetve kérdés: az orvosok csak a gyógyszereikben és a műtéteikben bíznak, és semmi másról nem hajlandók tudomást venni.)

Folytatva a témámat, Hahnemann volt talán az első, aki felfigyelt erre a visszás jelenségre és elkezdett vele foglalkozni. Addig kutatta, amíg megfelelő magyarázatot nem talált rá. Kísérleteit az akkor ismert egyetlen krónikus betegséggel, a vérbajjal kezdte, először ezen a szörnyű kóron tanulmányozta a krónikus betegségek jellegzetességeit és lefolyását.
     Hosszadalmas és fáradságos munkálatainak eredménye nagyon röviden és a mai helyzetre átfogalmazva így foglalható össze:
     1) A krónikus betegségek nagy része örökletes;
     2) Minden nem akut és nem járványos betegség valójában néhány alapbetegségre vezethető vissza;
     3) Korunkban azért van egyre több beteg ember, mert ezeket az alapbetegségeket az akadémikus orvoslás kémiai gyógyszereivel csak elnyomta, de nem gyógyította meg, így e betegségek kórokozói a szervezetben elbújva (például az izületekben) továbbra is élnek és rombolnak;
     4) Az újabb és újabb krónikus betegségek ezen alapbetegségek modifikációi, melyek ezek elnyomásából keletkeztek.

Ha elfogadjuk ezt a teóriát (melyre a homeopátiás gyakorlatban naponta ezrével érkeznek a bizonyítékok), akkor már csak azt kell kideríteni, hogy melyik ez az „alapbaj”, ami az összes többit okozza. Hahnemann egy bőrbetegséget tartott ennek az alapbajnak, melynek maga alkotta nevet adott (pszóra). Ezen alapbaj mellett azonban felsorolt még kettőt, melyek eredetileg ugyan szintén az elsőből származtak, de később – úgymond – önállósították magukat, ez a kettő a vérbaj és a szervezetet átható kankó, más néven tripper, melyet szikózisnak nevezett el, míg magukat az alapbajokat, melyekből a krónikus betegségek származnak, miazmának.

Hahnemann követői, köztük a homeopátia mai gyakorlói vagy nem foglalkoznak ezzel az elmélettel, vagy egyszerűen elfogadják Hahnemann teóriáját. Voltak, vannak azonban egyesek, akik továbbkutattak, és megkérdőjelezték a hahnemann-i „alapbaj” mibenlétét. Abban ők is egyetértettek, hogy a betegségek mind egyetlen ősbajból származnak, csak azt kérdőjelezték meg, hogy Hahnemann a három alapbaj közül valóban a helyeset tartotta-e az eredeti ősbajnak?
     A magam részéről azt az elméletet helyeslem, mely nem Hahnemann bőrbaját (a középkorban gyakori rüh-betegséget) tartja az emberiség ősbajának, hanem a szifiliszt, a vérbajt. És ezen alapbaj modifikációjának a trippert, és e kettőnek, illetve e kettő különböző kombinációjának és elnyomásának az összes többi krónikus nyavalyát, elsősorban a tüdőbajt és a rákot. E következtetésre nem a homeopátiás könyvek juttattak, hanem az 1970 előtti orvosi tankönyvek. Azokban ugyanis e két nemi betegség szövődményei, késői stádiumaiknak panaszai között korunk összes divatos betegségét meg lehet találni.

Hogy csak a legismertebbeket említsem:
     A szifilisz tünetei közül: aneurizma (az érfal körülírt tágulata), éjszakai csontfájdalmak; csontritkulás; a nagy ízületek: térd, csípő, váll, könyök porcának pusztulása, ízületrésének beszűkülése; az aortabillentyűk elégtelensége; a koszorúerek elmeszesedése; éjszakai légszomj; szédülés; görcsök; akaratlan vizeletürítés; erős szúró lábfájdalommal járó hátgerincsorvadás; agylágyulás; depresszió.
     A kankó tünetei közül: terméketlenség; vetélések; vakság; kötőhártya-gyulladás; iritis; izületek, különösen a térd és a csukló gyulladása, amely „mozgáskorlátozást okozó rendkívüli fájdalommal jár”; hüvelyfolyás; a medence kötőszöveteinek gyulladása, az ú. n. „női betegségek” („erős alhasi fájdalmakkal járó gyulladások, melyek lezajlása után köteges, csomós megvastagodások, daganatszerű képletek maradnak vissza”); menstruációs problémák; hashártyagyulladás; szívbelhártya-gyulladás; húgycsőszűkület; mellékhere-gyulladás; prosztatagyulladás; az orr-garatüreg gyulladásai; csecsemők orrnyálkahártya-gyulladása.

(Ez a felsorolás nem tartalmazza azokat a tüneteket, melyeket csak a homeopátia sorol a szifilisz és a kankó késői szimptómái közé, mint például a gerincsérv, reuma és szénanátha – hogy csak korunk e három „legdivatosabb” és egyre nagyobb gyakorisággal jelentkező panaszát említsem! De nyugodtan mondhatjuk, hogy az öröklött szifilisz, az öröklött kankó (a homeopátiában szikózis a neve), az oltások következményei, (a homeopátiában vakcinózis a neve), az öröklött tuberkulózis és az öröklött rák homeopata szakirodalomban felsorolt tünetei gyakorlatilag korunk összes krónikus betegségét felölelik!)

A tünetek tanulmányozása közben még ilyen kijelentésekre is bukkantam hivatalos orvosi tankönyveimben:
     „A szifilisz kórokozója gyakorlatilag valamennyi szervrendszert megbetegítheti, ezért sokféle betegséget utánozhat.” – „A vérvizsgálati lelet nem tekinthető semmi esetre sem döntőnek, mert nemleges, negatív esetben is fennállhat még a betegség, m. m. a szifilisz.”
     A kankós fertőzés „előkészíti az utat más kórokozók számára. … Ezek mindig újabb antibiotikus kezeléshez vezetnek tartós eredmény nélkül.” – „És éppen a kankóval fertőzött, de tünetek nélküli nők jelentik a fertőzés forrását.” – „A kankós izületi gyulladás a kankó egyik komoly következménye a gonokokkuszok valamely izületbe való bevándorlása révén ... Az orvos ezt akut izületi gyulladásnak értékeli.” – „A különböző nyálkahártya-gyulladásokat … valószínűleg nem vezetik vissza a valódi okra.”– „A méhnyakcsatorna mirigyes járatai igen kedvező táptalajai és búvóhelyei a gonokokkuszoknak (a kankó kórokozóinak).” – „Elég gyakran azonban a prosztatában, az ondóhólyagok vagy a vesemedencében a heveny (kankós) betegség csak megbékül, ezzel együtt a húgycsőváladék meg is szűnik teljesen, a kórokozók lappangva sok évig megmaradhatnak ezen fészkekben.” – „A gyermekágyban az anya lappangó gonorrhoeája kiújulhat és súlyos lázas szövődményekre adhat okot.” – „A kankó tehát sem a klinikai kép, sem egy egyszerű festőmódszerrel kezelt kenettel nem diagnosztizálható vagy zárható ki biztonsággal.” – „Az esetek 5-10 százalékában a gonokokkuszok rendszerint góc formájában eltokozódva bújnak meg valahol, és hozzáférhetetlenek a penicillin számára.”

Ezeknek a kijelentéseknek azért van rendkívül fontos jelentőségük, mert olyan akadémiai szakkönyvekből származnak, melyek hallani sem akarnak a homeopátiáról! És nem évszázadokkal ezelőttiekből, hanem például olyanokból, melyekből én 1983-ban államvizsgáztam.

Amint hogy az alábbi adatokat is a homeopátiát nem ismerő vagy lenéző, elutasító könyvekben találtam:
     100 évvel ezelőtti adat: „A férfiak 80%-a fertőzött gonorrhoeával.”
     80 évvel ezelőtti adat: „Egyes népeknél a lakosságnak majdnem fele, de művelt államokban is legalább tizedrésze szifiliszes beteg. Az oroszországi Csernigov kormányzóság népe 90%-ban fertőzött.”
     65 évvel ezelőtti adat: „Az Egyesült Államokat véve például – bár másutt sem jobb a helyzet: évente egymillió a vetélések száma, közel másfél millió a friss vérbajos fertőzés, megszámlálhatatlan mennyiségű az új kankós eset.”
     A XX. század elején „az irodalom szerint a nagy városok felnőtt férfi lakossága 20-30%-ban szifilisszel fertőzött volt.” – „A szifiliszes betegek száma a második világháború alatt érte el a csúcsot, majd a hatvanas évekig erősen csökkent, aztán újra emelkedni kezdett.”

Ezek az adatok olyan korokból valók, amikor az erkölcsök hanyatlása már folyamatban volt, és mégis: azt a fokot, azt az erkölcsi szabadosságot, amire ma lecsúszott, még akkor sem tudta volna senki elképzelni! Vagyis, ha a mienkénél sokkal szigorúbb erkölcsök szerint élő emberek körében a nemi betegségek ennyire elterjedtek voltak, akkor vajon ma mekkora a veszélye a megfertőződésnek?

(Az első képen egy csizmába, meleg pulóverbe öltözött nő látszik, akinek a test legérzékenyebb része, a dereka meztelen. A harmadik és negyedik képen a Thuja occidentalis, magyarul életfa látható, melynek a virágzás kezdetekor gyűjtött friss ágaiból és leveleiből készül a krónikus tüneteket okozó tripper elleni egyik legfontosabb homeopátiás gyógyszer.)

Feltéve: 2011. augusztus 13.

Dr. Joseph A. Jerger: „Isten áldja, Doktor Úr”

Látszólag a homeopátiától kissé eltávolodva, ehelyütt szeretném felhívni a figyelmet egy nagyszerű és rendkívül szórakoztató orvosi könyvre, A címe „Isten áldja, Doktor Úr”, szerzője Dr. Joseph A. Jerger több szakvizsgával rendelkező amerikai orvos, aki mégis büszke volt arra, hogy élete végéig háziorvos maradt és nem lett specialista.

A könyv előszavában többek között Dr. Jerger ezt írja:
     „S bizony úgy érzem, hogy világ – sajnos – szép lassan elbúcsúzik a doktor bácsitól. A háziorvos megtette kötelességét, és most elmehet. Így kívánja a specialisták kora. Megéltem én már sok divatot az orvostudományban. Ezen is túlesünk majd valahogy. És akkor az emberek majd megint ráébrednek, hogy nem a grádus, a cím és a speciális szakképesítés teszi az orvost, hanem az életfolyamatok egészének, más szóval az egészségnek az ismerete és a hivatás, a segíteni akarás szelleme. Erre tanított meg az élet, ezt bizonyítja a könyvem, és ezért vagyok mindennél büszkébb arra, hogy egy emberöltőn át sok-sok család egyszerű doktor bácsija voltam – semmi más!”

A rendkívül népszerű könyv magyarul 1940-ben jelent meg először, nem sokkal az angol nyelvű kiadás után. Az elbeszélés 1899-ben kezdődik, és a szerző 40 év során szerzett orvosi tapasztalatait meséli el szórakoztatóan és nagyon tanulságosan. A könyvet 1991-ben újra kiadták, ma antikváriumokban kapható (például itt: www.antikvarium.hu).
     Bár a könyvben egyetlen egyszer sem hangzik el a homeopátia szó (holott ebben az időben Amerikában mindenütt gyakorolták), mégis annak szemléletmódja hatja át Jerger doktor, de különösen első főnöke, Dr. Fullerton működését.

A képeken a könyv borítója és hátlapja látható, az utóbbin található szöveg pedig részlet egy a könyvben leírt párbeszédből (111-112 oldal), mely a fiatal szerző és főnöke között zajlott le, amikor egy fiatalember elhanyagolt lábszárcsonttörését vizsgálták meg közösen:

„– Várj csak, fiam, egy percet! Nem kell mindjárt úgy megijedni pár kukactól… Láttam én már ilyen csodát! Nem kell bántani a sebet, amíg nem tudod, hogy mit keresnek ott azok a kukacok…
     Rámeredtem az öregúrra. Azt hittem, hirtelen meghibbant az agya. Ha nem gondolok arra, hogy már hány nehéz helyzetből segített ki meglepő ötleteivel, bizonyára végig sem hallgatom.
     – Kukacok még nem öltek meg senkit, a gennybacilusok viszont igen… A kukacok felfalják az elgennyedt húscafatokat és csonttörmelékeket… Mármost ebbe vagy a kukacok pusztulnak bele, vagy a gennybacilusok – viszont a gennybacilusokat nem tudom eltávolítani, csak a kukacokat… Meg kell próbálni: hátha legyőzik a kukacok a bacilusokat és akkor a beteg felgyógyul! Ha pedig a kukacok is belepusztulnak, akkor úgysem segíthetünk a betegen!
     – Szóval azt hiszed, hogy a kukacok majd szépen kitisztítják a sebet? – kérdeztem tamáskodva.
     – Azt! Valószínűleg ők az erősebbek…”

Majd a borító szövege így folytatódik:

A negyvenes évek egyik legnagyobb sikere volt ez az orvosregény, amelyhez hasonlókat évtizedek óta hiányolnak a nívós lektűrök és az orvosi hivatás után érdeklődő olvasók. Igaz, hogy az elmúlt évszázad során az orvostudomány sok, a Doktor Úr korában még megoldatlan kérdésre fényt derített, mégis ma, amikor visszatérőben van a háziorvos fogalma, különösen érdekes ez a könyv, melyen szinte sehol nem érezni az évtizedek „porát”.

Feltéve: 2011. augusztus 18.

Jerger doktor kitűnő könyvét érdekessége mellett elsősorban azért ajánlottam e helyen, mert a szellemiség, amelyben íródott, élesen szemben áll korunk látásmódjával, az egészségügyről, a gyógyításról vallott mai elképzelésekkel. Jerger doktor a múlt század 30-as éveiben csak félt attól, ami mára már rég bekövetkezett: az orvoslás túlzott elgépiesedésétől, a technikába vetett túlzott hittől. Könyve ezért kiválóan alkalmas arra, hogy egyfelől ráébressze az olvasót, hogy létezik a maiétól eltérő felfogás is, másfelől szimpátiát keltsen e másfajta felfogással szemben.
     Ahogy Jerger doktor úr előszavában reméli, talán eljött már az idő, hogy „az emberek megint ráébrednek, hogy nem a grádus, a cím és a speciális szakképesítés teszi az orvost, hanem az életfolyamatok egészének, más szóval az egészségnek az ismerete és a hivatás, a segíteni akarás szelleme”.

Mindazoknak, akik nem olvasták a könyvet, vagy még nem értek a könyv végére, idézek Jerger doktor írásának végéből, ahol ő következtetéseit vázolta fel. Ez – remélem – abban is segít, hogy további közlendőim jobban érthetőek és elfogadhatóak legyenek.

»Sajnos, az orvostechnikai haladás minden lépésével előbbre jutott a káros és indokolatlan túlzott orvosi specializáció is. Hogy miért káros, arra már több ízben rámutattam: mert lehetetlenné teszi a szervezet egészének az áttekintését és szükségképpen eltereli a figyelmet az orvostudomány sarkalatos problémájáról – az egészségről, amely szó szerint nem más, mint egész-ség! A szervek nem egy bonyolult gép alkatrészei, hanem a szervezet pusztán önkényesen s formailag elkülöníthető, de a valóságban teljes egységbe foglalt elemei.
     S miért indokolatlan ez a túlzott specializáció? Nos, mert hiszen a modern orvosi technika finom segédeszközei sokkal biztosabbá, gyorsabbá és áttekinthetőbbé tették a diagnosztikát és a terápiát, mint amilyen azelőtt volt s így az általános gyakorlatot folytató doktor, a család orvosa, a háziorvos sokkal különbül megbirkózhat problémáival, mint régen.
     Arra viszont nem is kell még egyszer rámutatnom, hogy e sokfajta könnyebbség nagy veszélyt is rejt magában: ha mi orvosok nem fegyelmezzük eléggé magunkat, akkor gondolkozásunk ellustul, munkánk elgépiesedik és a standardizált diagnosztikai és terápiai technika rászoktat arra, hogy betegeink egyéniségét elhanyagoljuk és a szervezetek különbözőségét ne vegyük figyelembe. Amit nyertünk a réven, így elvesztenők a vámon: pontosabb eszközeinkkel pontatlanabbul dolgoznánk, mint régente, amikor még nem voltak ugyan műszereink, de megerőltettük az öt érzékünket – és az agyunkat!

Bizony a természet nem olyan logikus, mint a technika vagy legalábbis nem a mi véges eszünk törvényeihez alkalmazkodik. A földigilisztát ízekre téphetjük, és minden ízéből új ép giliszta lesz. A vipera mérgének egyetlen cseppje elpusztít egy nálánál ezerszerte nagyobb állatot, de a kígyónak magának nem árt. Láthatatlan élőlények, amelyeket a legfinomabb agyagszűrőkben sem vagyunk képesek felfogni, megölik a világ legtökéletesebb teremtményét, az embert. Csupa megmagyarázhatatlan paradoxon, csupa csoda!

A természet néha tartogat az ember számára jóságos meglepetéseket is. Különböző hasi szerveken végzett operációknál elég gyakran akadtam olyan „műtétek” nyomára, amelyeket nem orvos végzett, hanem maga a test csodálatos élő ereje – és a világ semmilyen sebésze nem merné utánozni! Főképp a végzetes típusú operálhatatlan vakbélgyulladásoknál bizonyítja be időnként a természet a maga minden képzeletét felülmúló sebészi szaktudását.
     Itt van például Georgiának, a wisconsini egyetem egyik diáklányának az esete, akit egy balesete folytán súlyos hasi sérüléssel szállítottak be hozzánk a kórházba. Miután a felnyitott hasüregben munkámat elvégeztem, és éppen a hasfal összevarrása következett soron, szokásom szerint megnéztem, nincs-e véletlenül a vakbél táján is valami baj. Meglepetéssel észleltem, hogy a vakbél, illetőleg annak a függeléke az ún. féregnyúlvány – mert hiszen ez a köznapi nyelven vakbélgyulladásnak nevezett kór székhelye – nincs a helyén, hanem egyszerűen elvándorolt az epehólyag irányában. Nyomon követve az útját, végre megtaláltam: teljesen a hashártya szöveteibe volt burkolva. Az ily módon betüremlett szövetek a vakbél oldaláról kiinduló csövet alkottak, amely tizenöt centiméterrel arrább ismét beletorkolt a bélbe. Ez a cső úgyszólván mesterséges kitérőt alkotott, az egykor megbetegedett bélrészt kikapcsolta a forgalomból s rövid úton összekötötte az egészséges beleket.
     A Georgiától és szüleitől kért felvilágosításokból nem derült ki, hogy a páciensnek volt-e valamikor vakbélgyulladása. Mindössze arra emlékeztek, hogy egyszer gyerekkorában nagyon beteg volt, és az orvosok nem tudták pontosan megmondani, hogy mi okozza súlyos hasfájdalmait. Leginkább „colitis”-re gondoltak, ezt a diagnózist abban az időben mindenféle ismeretlen természetű hasüregi bántalomra alkalmazták. Utólag most már könnyű volt megállapítani, hogy a „colitis” tulajdonképpen heves lefolyású vakbélgyulladás volt, s az elgennyedt féregnyúlvány átfúródott. A természet úgy segített a bajon, hogy körülzárta a gennyes gócot, majd egy csatornát épített a gyulladásos folyamattól kevésbé fenyegetett nagyobb belek között és így tehermentesítette a beteg területet. Ez mentette meg Georgia életét.

De a természet nem csupán a vakbélgyulladás kezeléséhez ért, hanem csodát tud tenni az epehólyaggal is.
     Mrs. Jenkins évek óta nagyon szenvedett s az epeömlés sötétsárgára festette a testét. Sok klinikát bejárt, sok orvost konzultált. A doktorok – engem is beleértve – mind azon a nézeten voltak, hogy szörnyű fájdalmait, és vészes sárgaságát az epeutak rosszindulatú daganatos elzáródása okozza. Műtétről szó sem lehetett s óriási fájdalomcsillapító adagokkal enyhítettem szenvedésein. Vártam a véget.
     Mrs. Jenkins napról napra fogyott, és egyre sárgább lett; utoljára már jobban hasonlított valami múmiára, mint egy élő emberre. Amit evett, még egy madárnak is kevés lett volna s mindnyájunk előtt rejtély volt, hogyan bírta egyáltalán ennyi ideig. Átlag tíznaponként egyszer elmentem hozzá, és új meg új fájdalomcsillapító receptet írtam fel – mást úgysem tehettem. Gyakoribb látogatásnak nem lett volna értelme s nem is akartam felesleges anyagi megterhelést okozni a nehezen küszködő családnak.
     Egy napon a férje váratlanul felhívott telefonon, hogy nézzem meg a beteget. Csak ennyit mondott s én mindjárt zsebre vágtam a halotti levelet, hogy a helyszínen kitöltsem, Amikor a beteg szobájába beléptem, megtorpantam s néhány pillanatig nem mertem hinni a szememnek, milyen változás történt páciensemmel egy hét alatt. Fájdalmai megszűntek, a sötét bronzszínű árnyalat eltűnt arcáról, és szemei élénk fényben csillogtak rám. Kérdésemre elmondta, hogy a napokban hirtelen úgy érezte, mintha hasa egy nagy tehertől szabadult volna meg, kínzó hányingere és rettentő görcsei elhagyták s egyszeribe jobban lett.
     Eleinte gyanakodtam, hogy talán csak a halál előtt gyakran beálló érzéstelenség okozza ezt a váratlan megkönnyebbülést – sok reménytelen esetnél láttuk már azt, hogy a vég bekövetkezte előtt csodálatos jó érzés vesz a betegen erőt –, de ezúttal tényleg megtörtént a csoda: a haldokló felépült! Napról napra jobban evett, meghízott s jó néhány hét alatt megint épkézláb ember lett belőle. Tizenöt évvel később ismét találkoztunk s Mrs. Jenkins láthatólag jól érezte magát.
     Mi történt? A közös epevezetéket nem egy rosszindulatú daganat, hanem valami egyéb gyulladásos folyamattal járó akadály zárta el. Ettől ugyan szegény Mrs. Jenkins még nyugodtan belehalhatott volna a bajába, mert hiszen az epevezeték gyulladásos eldugulása ugyanúgy visszaszorította az epeváladékot a májba, mint ahogy a rosszindulatú daganat tenné. A májban és az epehólyagban mindenesetre életveszélyes pangás állt be, amíg hosszú-hosszú szenvedés után a gyulladásos folyamat terjedése összetapasztotta az epehólyagot a mellette húzódó béllel, vagyis úgynevezett adhézió keletkezett. Az adhézió körül duzzanat támadt s ennek nyomása lassanként elzárta a helyi vérkeringést. Ennek folytán a gyulladás központjában elhaltak a szövetek, és az epehólyag meg a bél összetapadásának a helyén lyuk keletkezett. Ettől kezdve pedig az epe nem az eldugult közös epevezetéket kereste, hogy a bélbe folyhasson, hanem ezen a művi epecsatornán talált kiutat. A pangás megszűnt, a gyulladás lelohadt, és az új vezeték tökéletesen átvette a használhatatlanná vált régi epeút szerepét.

Mi, sebészek szeretjük a természet „operációs technikáját” leutánozni. Ilyen ravaszul irányított gyulladásokkal és adhéziókkal azonban nem dolgozhatunk, sőt ha hasonló esetben egyáltalán próbát tennénk effajta műtéttel, menthetetlenül gennyes hashártyagyulladás lenne a vége. Hiába, a természet nem alkalmazkodik a szabályokhoz s ezért erősebb nálunk.

Gondolom, minden doktor tanúja volt már egy-két ilyen csodálatos gyógyulásnak. Ez arra int bennünket, hogy nagy tartózkodással ítéljük meg a betegségek várható kimenetelét. Alig egy-két olyan rosszindulatú betegség akad, amelynek a végzetes kimenetele úgyszólván teljesen bizonyos, de még ilyenkor is érhet meglepetés – mint például éppen Mrs. Jenkins esetében. Old Doc éppen ezért a legvégzetesebb esetekben is csupán igen óvatos kórjóslati nyilatkozatokra volt hajlandó. Én egy időben hajlottam némi merészségre, de azután leszoktam róla.

Egyszer egy fiatalasszonyhoz hivattak, akinél az előrehaladott tüdőbaj kétségtelen jeleit állapítottam meg. Sokáig kísértem állapotát figyelemmel. A megszokott tünetek közül csak az az egy hiányzott, hogy köpetében nem találtam tuberkulózis bacilusokat. Ennek azonban nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, mert az esetek bizonyos százalékában a kórokozók kimutatása nagy nehézségbe ütközik. A betegség lefolyása egyébként teljesen tipikus volt, és semmiféle kétséget nem ébresztett bennem diagnózisom helyessége felől.
     Az éjszakai izzadás, az állandó kínzó köhögés és a magas lázak a beteg erejét gyorsan fogyasztották. Élete lángja már alig pislogott, amikor a közeli vég hírnöke eljött: a nagy vérömlés a tüdőben. A család feje négyszemközt megkérdezte, mennyi ideje van még hátra a fiatalasszonynak az életből. Nem térhettem ki a válaszadás elől: megmondtam, hogy emberi számítás szerint negyvennyolc óra. Erre összehívták a rokonságot, a pap feladta a betegnek a halotti szentségeket, és megtették az összes ilyenkor szokásos szomorú előkészületet. A negyvennyolcadik óra végén a betegben már csak egy szikra élet volt. Az ágya mellett ültem s minden percben vártam a kérlelhetetlen sors beteljesedését.
     Ekkor hirtelen rángás fogta el a haldokló testét – legközelebbi családtagjai ott zokogtak az ágy fejénél – és én tudtam, hogy már nem is perceken, hanem csak pillanatokon múlik az élete. A rángások erősbödtek, minden eddiginél vadabb, szaggatott görcsös köhögés tört fel a halálra kínzott tüdőből.
     És egyszerre csak egy véres nyálkával borított kárpitosszeg esett ki a fetrengő nő szájából!
     Igen, egy kárpitosszeget köhögött ki. Nyilván gyermekkorában nyelhette le egy óvatlan pillanatban, és úgy csúszott be a légcsövén keresztül a tüdejébe, ahol évekig betokosodva feküdt, majd valamely szerencsétlen véletlen folytán szabaddá vált, fertőzést s tályogot okozott – most pedig az utolsó pillanatban a természet csodálatos ereje mégis kivetette a testből.
     Szinte félek leírni, de mégsem hallgathatom el a színtiszta igazságot: az a parányi elhunyófélben levő életszikra, ami a végsőkig legyengült s elgyötört testben e döntő pillanatban még létezett, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a haldokló lassan magához térjen s szervezete legyűrje a gócától megszabadult gyulladást. Igaz, hosszú hetekig tartott, amíg felépült, de végül megint egészséges, ép ember lett belőle. Ha jól tudom, ma is él.

Kétség sem férhet hozzá, hogy elsősorban a túlhajtott specializációnak köszönhetjük morális helyzetünk sebezhető voltát, és ez tett bennünket képtelenekké arra, hogy a társadalom igazi szükségleteinek s hatalmas szociális feladatainak teljes mértékben megfeleljünk.
     Legjobb lesz talán, ha mondanivalómat egy kis specialista listával szemléltetem. Bár a felsorolás távolról sem teljes, talán ennyi is elég lesz belőle: agysebész, szemész, fülész, gégész, szájsebész, tüdősebész, ortopédiai sebész, plasztikai sebész, hassebész, nőgyógyász, szülész, urológus, venerológus, bőrgyógyász, fizioterapeuta, endokrinológus, röntgenológus, radiológus, belgyógyász, gyermekgyógyász, kardiológus, allergista, pszichiáter, neurológus, pszichoanalitikus, individuál pszichológus stb., stb.
     Mit folytassam? Elismerem, hogy e szakorvoslási ágak között van hat-hét hasznos, sőt nélkülözhetetlen is, de a többi gazdasági, társadalmi, orvosi és emberi szempontból teljesen felesleges, sőt egyenesen káros! Ha azonban az orvosi kar mégis helyesnek találná, hogy az általános praxis helyébe a specializáltság lépjen, akkor gazdag s szegény számára egyaránt elérhetővé kell tenni a teljes szakorvosi kezelést. Ez pedig megoldhatatlan probléma!

Egyszer például a kerületi elöljáróságról Chicago szegénynegyedébe küldtek, hogy tegyem sínbe egy nyomorgó háromgyerekes családanya törött lábát. A bűzös, levegőtlen, penészes falú, undorítóan szemetes szoba-konyhás lakásban nagy nehezen elláttam a beteget, aki mellesleg szklerózis multiplexben szenvedett és a jobb karja teljesen béna volt. Majd pedig kicsit körülnéztem a családtagok közt. Az apa részvétlen ül ült egy roskatag karosszékben; arcán s tagjain ideges rángások futottak át, és időnként felnyögött. A legidősebb lány teherben volt, de már most is két ótvaros gyerek kapaszkodott a kötényébe. A fiatalabbik lány sápadtan, beesett szemekkel hevert a díványon, és az ő két kisgyerekén is meglátszott, hogy egész testük fertőzött; manduláikból folyt a genny. Az egész családot a legfiatalabb lány – egy tizenöt éves vézna teremtés – gondozta, Hogy miből éltek, azt nehéz volna megmondani. Némi hatósági segélyt kaptak, és a gyerekek is összekoldultak valamit.
     Természetesen jelentést tettem az esetről, majd pedig elvállaltam a nyomorgó család orvosi ellátását. A gennyes mandulákat eltávolítottam, az ótvart kikezeltem, a fiatalabbik lánynál diagnosztizált gonorrheát (trippert) kigyógyítottam, az apa idegbaja ellen megfelelő gyógyszeres kezelést alkalmaztam, az anya állapotán is némileg könnyítettem, végül pedig világra segítettem a legidősebbik lány gyermekét. Ha a specialista divathoz alkalmazkodni kívántam volna, akkor ehelyett elhívhattam volna egy gégészt, egy venerológust, egy neurológust, egy bőrgyógyászt, egy szülészt, egy belgyógyászt, és egy gyermekorvost. Igen ám, ha volna olyan közület a világon, amely megengedheti magának azt a fényűzést, hogy minden ilyen esetben egy egész légió szakorvost mozgósítson, és ha ki lehetne várni, amíg mindenki átesik vagy tízféle különböző vizsgálaton.

A nép nagy tömegeit specialistáink nem tudják kiszolgálni. De vajon tényleg annyira felülmúlja-e az ő tudományuk az általános gyakorlatot folytató orvos képességeit, hogy érdemes volna fenntartani ezt az óriási szakorvosi üzemet, amely ma kifejlődött? A tapasztalataim ezt egyáltalán nem igazolják, mert bizony a szaktudomány szűk határaihoz szokott szem gyakran a fáktól nem látja az erdőt.
     Néhány hónappal ezelőtt egy kórházi szülést vezettem le s a gyermekágyban eltöltött hét után a fiatal anya boldogan vitte haza egészséges kisbabáját. Négy héttel később az éjszaka kellős közepén azzal hívott fel telefonon, hogy azonnal rohanjak hozzájuk, mert a csecsemő fulladozik. Az előkelő villa fényesen kivilágított halljában bemutattak egy gyermekgyógyásznak, és egy gégésznek – a specialistákat természetesen már sokkal előbb odakérették, mint engem, az egyszerű háziorvost. Az apa vitte a szót.
     – Úgy látszik, szerencsétlen kislányom lenyelt valamit, ami megakadt a torkán. A doktor urak azt mondják, hogy egy nyílást kell vágni a légcsőbe, mert a gyermek csak így juthat levegőhöz, amíg el tudják az idegen testet távolítani. De a feleségem nagyon bízik önben, és megkérte az orvos urakat, hogy ne vigyék be a kislányt a kórházba, amíg ön nem látta.
     Miközben az anya nyomában felrohantam a gyermekszobába, folyton az járt a fejemben, hogyan nyelhet le valami tárgyat egy ilyen, nyilván jól gondozott csecsemő. A kis páciens dadája ölében feküdt és elkékülten kapkodott levegő után. A torkában nem találtam semmit, ellenben megállapítottam, hogy a thymus, vagyis a csecsemőmirigy, amely rendes körülmények közt a születés után összezsugorodik, itt nem fejlődött vissza, hanem elnyomja a levegő útját.
     – Nyilván egy idegen test ékelődött be a duzzanat alatt – mondták a specialisták, s mikor közöltem a diagnózist és az anya az én pártomra állt, lemondtak a kezelésről. A lánykát azonnal bevittem a kórházba, ahol gondosan ellenőrzött röntgenbesugárzást kapott. Ennek hatására az érzékeny mirigy hamarosan visszafejlődött, a kis páciens megmenekült az operációtól. Nemsokára vígan szuszogva és gőgicsélve hazakerült a kórházból.

Szerintem a tapasztalt háziorvos, az általános gyakorlatot folytató orvos, különösen pedig a teljesen önmagára utalt vidéki doktor valósággal irigylésre méltó helyzetben van, ha egyszer valamely rendkívüli esettel kerül szembe, hiszen praxisában mindennap hihetetlenül változatos problémákkal küszködik. Így megedződik arra, hogy minden körülmények közt megállja a helyét, megszokja, hogy mindenkor mindenre önmaga gondoljon. Old Doc – az én ragyogó példaképem – belém oltotta józan életbölcseletét s így sok minden bajtól megóvott engem s pácienseimet is.

Egy ízben a híres chicagói „aranypart”-ra hivattak – a milliomosok negyedébe, ahol egyébként nem sok páciensem volt. De ez az anya, aki tizenkét éves fiacskája betegágya mellé szólított, a milliomosnők szokásaival ellentétben, néha tudományos előadásokra is eljárt s – gondolom – ott tűnhettem fel neki. Rokonszenvesnek találta-e személyemet vagy más oka volt-e, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy két specialista után engem is felkért, hogy a kisfiút megvizsgáljam, mielőtt bevinnék a kórházba megoperálni.
     Amikor a beteget meglátogattam, a két specialistát éppen ott találtam. Az anya közölte velem, hogy a fiúnak egy fájdalmas daganat támadt a bal térdén, amitől nem tud járni, kollégáim pedig a rögtönzött konzíliumon ékesszólóan bebizonyították, hogy a kórfolyamatot egy levált porcogó okozza, amit el kell távolítani. Azután még megmutatták a beteg térd röntgenfelvételeit, amelyek valóban egy látszólag kóros elváltozást mutattak.
     – Semmi ok nincs arra, hogy a műtétet tovább halogassuk – mondta az egyik specialista azon a fölényes hangon, ahogy a szakorvos urak a magamfajta közönséges doktorokkal beszélni szoktak.
     Old Doc íratlan orvos-bölcseletének egyik tétele jutott az eszembe: „Ne siess azt mondani, hogy valamely szervi elváltozás kóros jellegű. Fontold meg jól: egy abnormálisnak látszó tünet teljesen normális is lehet – az embereket nem egy kaptafára csinálta a Teremtő!”
     – Láthatnám a másik térd röntgenfényképeit is? – kérdeztem.
     – Arról nem készítettünk felvételt, hiszen a jobb térdnek semmi baja – hangzott a felelet.
     Megmondtam az anyának, hogy szükségesnek látnám megröntgeneztetni az egészséges térdet is, mielőtt a kényes operációt megkezdenék. Ezt kollégáim sem utasíthatták vissza, mert a műtét nem volt sürgős. Nagy megkönnyebbülésemre kiderült, hogy az egészséges jobb térd ugyanolyan abnormális alkatú, mint a beteg bal térd – az ízület formája nem felelt meg ugyan teljesen az anatómiai atlaszok előírásainak, dehát ez az anatómusok baja.
     – Miért nem akarják a jobb lábat is megoperálni? – kérdeztem a megrökönyödött specialistáktól. – Abból is kiszedhetnék azt a gyanús porcot!
     Természetesen lemondtak az eset további kezeléséről, én pedig megfelelő cipőbetétet csináltattam a fiúcska számára, akinél csak az volt a hiba, hogy az egyik lábfej csontboltozata elfordult, és így a test súlya áthelyeződött a térdízület külső felére, mire a porcogó körül fájdalmas daganat keletkezett. A cipőbetét hamarosan helyreállította a megbomlott egyensúlyt, és a gyerek bal lába megint ugyanolyan ép és egészséges lett, mint a jobb.

Ez bizony elég tipikus történet, s igen szépen megmutatja, mit jelent a túlhajtott specializáció és a tudomány elgépiesedése, amely ráveszi az orvost, hogy ne nézzen tovább az orránál s gondolkodás nélkül megbízzék abban, amit a gép mond. Az általános praxist folytató doktort sokkal nehezebben érheti ilyen diagnosztikai baleset: nála nincs úgy kéznél a masinéria és háromszor is meg kell fontolnia, milyen laboratóriumi vizsgálatra költse betege szűkös garasait, viszont tudásának s tapasztalatának gazdag anyaga mindig a keze ügyében van, és nem oszlik meg egy ortopéd-, egy végtagsebész, egy röntgenológus meg egy fél tucat más specialista között, akik a pácienst kézről kézre adják, s mindegyik csak a maga szűk reszortját látja.

Summa summarum: a civilizált világ egy részével elhitették, hogy minden csak a technikán múlik, s a technikai specializáció az emberi tevékenység minden ágára ugyanúgy kiterjeszthető, mint például a gyáriparra. A családi orvos munkakörének jó részét a szakorvosok vették át, s a jó doktor bácsi fajtája kiveszőben van. Kinek lesz még kedve az általános orvosi gyakorlat folytatására, ha a háziorvosok most élő nemzedéke kihal? S ha nem változnak a viszonyok, ki lesz majd bolond, hogy erre a fáradságos, kevés anyagi sikerrel kecsegtető és meglehetősen lenézett pályára menjen? Végül az államosított orvostudomány és a specialisták uralják majd a teret, s kettőjük versenyében természetesen csak a bürokrácia maradhat győztes.«

(A képeken a légyölő galóca, melyből az Agaricus, a mézelő még, melyből az Apis, a tüdőmoha, melyből a Sticta és a szemvidítófű, melyből az Euphrasia nevű homeopátiás gyógyszerek készülnek, melyekkel többek között a szénanátha akut tüneteit szokás kezelni.)

Feltéve: 2011. szeptember 6.

Jerger doktor könyvéből azért idéztem ilyen sokat, hogy bemutassam, létezik a mai hivatalos orvoslás elveitől eltérő vélekedés még a homeopátiát nem ismerők, vagy nem használók között is. Ez is a homeopátiának azon állítását bizonyítja, hogy a mai orvoslás tudományos alapelvei körül valami nagyon nincs rendben.

(Jerger doktor másik figyelemreméltó felismerésére itt csak röviden térhetünk ki. Ő ugyanis már azt is megjósolta a múlt század elején, hogy a túlságos specializáció és az egyre fejlettebb technika zsákutcába fogja vinni az egészségügyet. Ugyanis e kettő odavezet, hogy az orvoslást az állam veszi kezébe, és ez azon igyekezetében, hogy mindenkinek azonos ellátást biztosítson, tönkre fog menni. És ma pontosan ez történik minden ország egészségügyével.)

Az orvosok ma már mindent gépekkel vizsgálnak és kezelnek, csak abban bíznak, amit a gép eredményként kihoz, és lassan már el is felejtik, hogyan lehet ezek segítsége nélkül egy beteget megvizsgálni. A betegségek lefolyása, tünetei, panaszai helyett csak a laboratóriumi, a röntgen és ultrahang vizsgálatok adatait tanulmányozzák, miközben a beteg saját érzéseire, megfigyeléseire szinte semmilyen gondot nem fordítanak.
     A technika egyre nagyobb fejlődésének, az újabb és újabb felfedezéseknek másik, nagyon veszélyes következménye, hogy az orvosok lemondtak a múlt minden tapasztalatáról, bölcsességéről, úgy viselkednek, úgy dolgoznak, mintha az orvoslásban velük kezdődött volna az időszámítás. Úgy vélik, hogy a tudomány mára annyi mindent megmagyarázott, az orvosok ma annyival többet tudnak, hogy a régi elméletet, gyakorlatot teljesen el kell dobni.

A homeopátia ebben is nagyon különbözik a hivatalos orvoslástól. Törvényei, elvei, kísérletei, alkalmazási módja, mind-mind ugyanazok, mint amikor csaknem 200 évvel ezelőtt lefektették őket. A technika fejlődése ezekben semmilyen szerepet nem játszott, amiből az is következik, hogy a homeopaták nem nézik le a múltat, a régi mestereket, nem tartják őket elavultnak, sőt, az a meggyőződésük, hogy csak tanulhatnak tőlük.
     A múlttal, a hagyománnyal, a régi tudásanyaggal, a régi mesterekkel szembeni beállítottság ezen alapvető ellentéte a kétfajta gyógyítási módszer között sokkal mélyrehatóbb, sokkal fontosabb, és sokkal több következménnyel jár, mint ahogy azt első olvasatra gondolnánk!

Müncheni tanulmányi éveim alatt történt, hogy akkor már egy évtizede újra és újra jelentkező fájdalmam miatt egyik ismerősöm elvitt egy nagynevű belgyógyászhoz. Ugyanezt a problémámat már itthon is sokszor vizsgálták, minden szakorvoshoz elküldtek, senki nem tudta megmondani, hogy mi a bajom. Ismerősöm úgy gondolta, hogy ez csak az elmaradott keleti módszereknek köszönhető, és majd a fejlett nyugati orvostudomány meggyógyít.
     A nagynevű német belgyógyász még az asztalától sem állt fel, nemhogy megvizsgált volna, csak kitöltött néhány papírt, melyekkel mindenféle specialistához küldött el. Legalább öt helyen világítottak át, toltak be valamilyen gépbe, vettek le valamit tőlem laboratóriumi vizsgálatokra, de kóros elváltozást ők sem találtak sehol, ultramodern gépeikkel sem. A belgyógyász a procedúrák végeztével elolvasta a leleteket, közölte velem, hogy semmi bajom, és elküldött. Hét évvel később, amikor más okból megoperáltak, a sebész megtalálta a régi baj okát: valóban ott volt, komoly baj volt, mégis, egyetlen gép, egyetlen vizsgálat nem talált rá.
     Ha már akkor ismertem volna a homeopátiát, minden valamirevaló homeopata azonnal megmondta volna a panaszaim türelmes meghallgatása után, hogy mi a bajom, és azonnal meg is gyógyított volna. Egyfelől azért, mert a régi mesterek világosan leírták, megőrizték, továbbadták elődeik tudását, tapasztalatát, másfelől, mert a homeopátia az egyedüli tudomány, amely valóban ismeri a krónikus betegségeket, és e betegségek kialakulásának okait felismerte.

Ahogy a homeopátia elveit tárgyaló oldalakon már szó volt róla, a tünet nem maga a betegség. A betegség mindig sokkal mélyebben fekszik, és a szervezet a tüneteken keresztül jelzi a bajt, illetve a tüneteken keresztül akar megszabadulni a betegségtől. Ezért jár katasztrofális következményekkel, ha e tüneteket elnyomják.

Könyvemben ezen alapvető igazsággal kapcsolatban Dana Ullman amerikai homeopatát idézem, aki a gyermekek homeopátiával való gyógyításáról szóló könyvében többek között ezeket írta:
     „Adhatunk lázcsillapítót lázas gyermekünknek, de meggyőzően kimutatták már, ha valamilyen gyógyszerrel elnyomjuk a lázat, ezzel csak akadályozzuk az immunrendszer vírusfertőzésre adott válaszát.”
     „Beszerezhetünk köhögéscsillapítót köhögő gyermekünknek, a köhögés azonban a tüdők házőrző kutyája. Nátha esetén az orrváladékkal millió fertőző vírus távozik el. A hányás és a hasmenés megtisztítja a szervezetet a betegségtől.”
     „A vény nélkül kapható nátha elleni szerek vagy gátolják a nyálka termelődését, és így teszik szárazzá a nyálkahártyát, vagy szűkítik az orr duzzadt hajszálereit. Mihelyt a nyálkatermelés gátolt, gyermekünk kevésbé lesz képes az elpusztult vírusok és fehérvérsejtek eltávolítására. A váladék már nem lesz annyira folyékony, hanem sűrűsödik, ezért nehezebben tudja majd kifújni az orrából vagy felköhögni. Előre látható, hogy ez az elnyomás általában még zavaróbb tünetek kialakulásához vezet. Az orrfolyás helyett gyermekünk gyakran fog vértolulásos fejfájástól és egyéb mellékhatásoktól szenvedni, beleértve a szellemi tompaságot, álmosságot is. Néhány esetben még hallucináció, félelmek és viselkedési zavarok is jelentkezhetnek.”
     „Mivel a tünetek testünk védekezésének fontos tényezői, olyan módszerek alkalmazásának van értelme, melyek támogatják ezt a védekezést, nem pedig gátolják. A homeopátia egyike ezen módszereknek.”

Amit a mai hivatalos orvoslás csinál, azaz a tünetek elnyomása, tehát nem más, mint a szervezet öngyógyító erőivel való szembehelyezkedés. Amit a szervezet saját gyógyulása érdekében a felszínre hoz, azt a modern orvostudomány újra visszanyomja a mélybe. Olyan ez, mintha egy sötét lyukban elfogyna a levegő, és az ott tartózkodók, hogy ne fulladjanak meg, vájatot fúrnak a szabadba. A furaton kitüremkedő talajt viszont kintről valaki állandóan visszagyömöszöli a vájatba. Eleinte alulról még van erejük harcolni, de aztán, mivel ők vannak a szorultabb helyzetben, és közben a levegőjük is elfogyott, feladják és megfulladnak.

Az eddig elmondottak lényege tehát a következő:
     A krónikus betegségek nagy része a tünetek elnyomásából keletkezik. Különösen az olyan betegségeknél igaz ez, melyeknek kórokozói képesek az egész szervezetet megtámadni és átitatni, és egyes helyeken évtizedekig megbújni. Mivel a nemi betegségek ezek közé a betegségek közé tartoznak, a nemi betegségek tüneteinek az elnyomása különösen súlyos következménnyel jár.
     A modern gyógyszerek, melyek szinte kizárólag a tünetek elnyomását szolgálják, egyrészt mellékhatásaik, másrészt a szervezet másodlagos reakciója, harmadszor a különböző gyógyszerek kölcsönhatásai miatt komoly krónikus betegségeket idéznek elő.
     A krónikus betegségek nagy része örökletes, ami az utódoknál a betegségre való hajlamban, vagy az eredeti betegség késői stádiumának jellegzetes betegségeiben tör felszínre. E tény fel nem ismerése mindig mélyebben fekvő és mindig komolyabb betegségeket idéz elő.

E tételeket támasztja alá az a tény is, hogy a modern gyógyszerek feltalálása előtt nem ismerték a krónikus betegség fogalmát. Azok akkor jelentek meg az emberiség történelmében, amikor a betegségeket, mindenekelőtt a nemi betegséget olyan szerekkel kezdték el kezelni, melyek csak a tünetek eltüntetését célozták és érték el. E gyógyszerek egyre drasztikusabbak, és egyre inkább vegyi, szintetikus úton előállított, tehát a szervezet számára idegen anyagok lettek.
     Ahogy az indiánok tömegesen pusztultak a fehér ember által behurcolt betegségekben, vagy ahogy az Algériából behozott néger katonák pusztultak Franciaországban, mert szervezetük nem rendelkezett az új betegségekkel, korokozókkal szembeni megfelelő, generációkon keresztül kialakult védekezési mechanizmussal, úgy szenved a modern ember szervezete az ismeretlen, vegyi gyógyszerek által kiváltott mellék- és kölcsönhatásoktól.
     De a vegyi gyógyszerek nem csak mellékhatásokat idéznek elő, hanem módosítják a már ismert betegségeket, melyeknél a szervezetnek évszázadok álltak rendelkezésére, hogy felkészüljön az ellenük való védekezésre. Vagyis korunkban már a helyi betegségek többsége is ismeretlen problémát jelent szervezetünk számára. Ez olyan, mint amikor egy párbajozó olyan ellenféllel találja magát szembe, mely nem a nyílt terepen, általa ismert fegyverrel, vagyis szemtől szembe, hanem álcázva, különböző cseleket bevetve, egyszóval a lovagiasság figyelmen kívül hagyásával támadna. Az ilyen harcmodorra, éppen kiszámíthatatlansága, állandó újításai miatt nem lehet megfelelő módon reagálni.

A harmadik szörnyűséget, amit a mai szintetikus gyógyszerek idéznek elő, a szervezet – ismeretlen – másodlagos reakciói jelentik. A gyógyszereknek vannak akart, azaz gyógyítani akaró (valójában csak a tüneteket elnyomó) és nem akart, azaz többnyire káros mellékhatásai (melyek sokszor azonnal észlelhetően rosszabbak, mint azok a bajok, melyek ellen eredetileg szedik őket). De ezen kívül még létezik a szervezetnek egy második, késleltetett reakciója is! Ezt a kábítószereken lehet a legjobban megfigyelni és elmagyarázni.
     A kábítószereket azért szedik az emberek, hogy jól érezzék magukat, elfelejtsék a problémáikat, elkábuljanak, ne érezzenek a bajaikból semmit. Ez egy bevett adagtól először sikerül is, de ahogy a szer hatása elmúlik, az illető az eredeti állapotánál is idegesebb, szorongóbb állapotba kerül, illetve a fájdalomérzése fokozódik. Ezért mindig nagyobb, erősebb adagokra van szüksége, hogy a kábulás bekövetkezzen, aminek nagyon nehezen gyógyítható függőség a következménye.
     Ez a szabály, a szervezetnek ez a másodlagos reagálása, azonban nem csak a kifejezett kábítószerekre érvényes, hanem valójában minden idegen anyagnál fellép. És ez az, amit a mai hivatalos gyógyszerek esetében egyáltalán nem, illetve, eddig nem vettek figyelembe. Ma ugyan már vannak olyan hivatalos szervek, melyek elkezdték ezt a jelenséget vizsgálni, ahogy erről például Dana Ullman beszámol (melyet a könyvemben idéztem), és ahogy ezt éppen most a német Egészségügyi Minisztérium teszi, aki gyógyszer-szakértőjét bízta meg a gyógyszerek hosszú-távú hatásának a vizsgálatával (e vizsgálat eredményi a honlapon már olvashatók), de e tanulmányok eredményei, következtetései a közeljövőben még biztosan nem fogják a gyógyszerszedés mikéntjét megváltoztatni.

A modern orvoslásban a két legnagyobb problémát tehát a tünetek elnyomása és a modern gyógyszerek okozta újabb és újabb betegségek jelentik. Ha ehhez a problémakörhöz még hozzátesszük a homeopátia fentebb bemutatott tételét, miszerint a krónikus betegségek a nemi betegségekre, illetve ezek elnyomására vezethetők vissza, és hogy a nemi betegségek örökletesek, akkor ez azt jelenti, hogy a szifiliszre és a kankóra komoly figyelmet kell fordítani.
     Ez az, amit a régi hivatalos orvosok meg is tettek, a maiak pedig abban az önhitségükben, hogy az antibiotikumokkal eredményesen gyógyítani tudják őket, teljesen figyelmen kívül hagynak. Ennek az a tragikus következménye, hogy az akadémikus orvosok által gyógyultnak nyilvánított betegek valójában egész életük során akadálytalanul és tudtukon kívül tovább hordták, hordják, tovább terjesztették, terjesztik és tovább örökítették, örökítik e betegségeket.
     Itt kapnak óriási jelentőséget azok a számadatok, melyeket a cikk elején mutattam be: száz évvel ezelőtt területtől függően az emberek 30, 60 vagy 90 százaléka volt fertőzött e betegségekkel. Nincs ok feltételezni, hogy ezek az adatok hamisak, hiszen több helyről származnak, és nem a homeopátia vagy más „gyanús”, a hivatalos orvoslás módszereit kritizáló társaságok állapították meg őket.
     Tehát a logika, a matematika szabályai szerint ma nem él olyan ember, akinek felmenői között ne lennének olyanok, akik fertőződtek e betegségekkel. Ha ehhez még azt is hozzátesszük – amit nem csak a homeopátia, hanem sok régi akadémikus orvos (Dr.A. és Dr.E. Fournier, Dr. Lebert stb.) is állít –, hogy a tüdőbaj – a morbus hungaricus, ahogyan valamikor nevezték a Magyarországon való rendkívüli elterjedtsége miatt – a szifilisz talaján fejlődik ki, akkor ez az állítás még inkább megállja a helyét.
     Különösen annak ismeretében, hogy a szifilisz és a tuberkulózis hosszú steril fázisok mellett extrém termékenységet is okoz. Ráadásul a tuberkulózis főleg a 20 és 50 év közötti és inkább férfinépesség betegsége, vagyis azoké a személyeké, akik életvitelük folytán is leginkább alkalmasak a betegség terjesztésére, akik tehát az öröklött szifilisz mellett annak következményét, a tuberkulózist is hatalmas számban átörökíthették.
     Ráadásul a szifiliszről mindig is azt tanították, hogy a kórokozójával való megfertőződést, illetve a betegség kifejlődését az alkohol, a dohányzás, a rendszertelen és hajszolt életmód jelentősen elősegíti. Ez azonban öröklött formájára is érvényes. Korunk emberének életmódja tehát sokszorosan alkalmas arra, hogy minden bennünk lappangó „rosszat”, minden lappangó betegséget a legbiztosabban felszínre hozzon.

Hogy a nemi betegségek tüneteit nem szabad elnyomni, azt még sok régi orvos tudta. Gerhard Risch „Az örökletes krónikus betegségek” című könyvében ezt írta: „A századforduló idején (19.-20. század) még maga az amerikai akadémiai orvostudomány is tudta, hogy szifiliszes pácienseknél rendkívül óvatosnak kell lenni az operációkkal, különösen a váladékok lefolyásának mesterséges elzárásával, pl. a fisztulákkal, fekélyekkel, ‘folyó orrok’-kal stb.”

Hivatalos orvosi szakkönyvben olvastam, hogy a kezeletlen szifiliszes betegeknél nem lépett fel agylágyulás, ami a szifilisz késői stádiumának egyik legismertebb tünete. Viszont azon szifiliszes betegek, akiknek tüneteit betegségük korai stádiumában erős szerekkel (salvarsan, majd penicillin) kezelték, és ezek hatására gyógyultnak nyilvánítottak, mert látható tüneteik megszűntek, idős korukra mind agylágyulást kaptak.
     (Gondoljunk csak a történelemből vagy művészetből ismert személyekre: Munkácsy Mihály, Paál László, Semmelweis Ignác, Lenin stb, – akiket mind egyszer már gyógyultnak nyilvánítottak, és mégis, életük végén a szifilisz késői stádiumának betegségeiben szenvedtek, és ezeknek következtében haltak meg.)

Annak bemutatására, hogy a cikk elején felsorolt divatos betegségeket még a legutóbbi időkig is, maga a hivatalos orvoslás is e két nemi betegség szövődményeinek tartotta, álljon itt Dr. Haraszti István „A nemi élet kérdései” című 1964-ben megjelent könyvéből egy idézet, mely a korunkban annyira elterjedt aorta-tágulat eredetére vet fényt:
     „A szifilisz késői tünetei közé soroljuk a nagyerek és az idegrendszer késői megbetegedéseit is. A szívből kiinduló főverőér, az aorta az egyik kedvenc helye a késői lueszes (szifiliszes), gyulladásos folyamatoknak. A főverőér falában lezajló gyulladást az ott megtelepedett spirochéták (a szifilisz kórokozói) okozzák. A gyulladás lassan elpusztítja az érfal rugalmas rostjait, ennek következtében az érfal kitágul, púpszerűen kiöblösödik, úgynevezett aneurizma keletkezik. Ez az értágulat kedvezőtlenül hat a szív munkájára, a vérkeringésre, de nem ritka a váratlan érrepedés sem, ami azonnali halált okoz. A hirtelen szívhalálok jelentékeny hányada is ennek következménye, de ezt, sajnos, sokszor már csak a boncolás állapítja meg.”

Feltéve: 2011. szeptember 10.

Mindannak, amit eddig e cikkben leírtam, az volt a legfőbb célja, hogy megértessem, elfogadtassam, elviselhetővé tegyem azt a valóságot, ami mára kialakult; nevezetesen, hogy minden ember örökletes betegségekben szenved, elsősorban szifiliszben, kankóban és tuberkulózisban, egyesek pedig már rákban is, melyek a szintetikus gyógyszerek egyre elterjedtebb és egyre gyakoribb alkalmazásának köszönhetően egyre rafináltabb és egyre korábban jelentkező betegségekben nyilvánulnak meg.

És – hogy végre visszatérjek cikkem legelejére, a pucér derékhoz és petefészek-gyulladáshoz – míg a szifilisz manapság túlnyomórészt csak késői stádiumának tüneteiben jelentkezik, addig a kankó nem csak örökletes, hanem akut formájában is, ami ma jobban elterjedt, mint bármikor eddig a történelemben. Akár észreveszik ezt, akár nem, akár kezelik, akár nem. E betegségek pedig annál több bajjal járnak, minél inkább „provokálják” őket, azaz minél kedvezőbb feltételeket biztosítanak számukra. Ilyen a derekat meztelenül hagyó öltözködés, az ennek következtében fellépő állandó gyulladásos állapot, az alkohol, a stressz, a cigaretta – de legesleginkább a szintetikus gyógyszerek, közülük is elsősorban az antibiotikumok és a szteroidok.
     Ráadásul a szifiliszre és a kankóra az is jellemző, hogy egy újabb fertőzés az örökletes, de helyes életmód esetén szinte egyáltalán nem mutatkozó, passzív formát is aktívvá teszi. És az egyszeri fertőzés nem ad védettséget, sőt, minden újabb fertőzés rosszabb állapotot idéz elő az előzőnél. Ez a mai szabados nemi életnél borzasztó következményekkel jár az emberiségre!

Dr. Haraszti István könyvéből az előbb a szifilisz egyik késői tünetének, a ma egyre több embernél jelentkező aneurizma (az érfal körülírt tágulata), leírását idéztem, most a kankónál felsoroltakból közlök részleteket:
     »Különösen nagy jelentősége van a nők idült kankójának azért, mert sokszor alig fájdalmas és a kórokozók is nehezen mutathatók ki a váladékban. – A méhnyakcsa-tornából a gonokokkuszok felfelé veszik útjukat és befészkelik magukat a peteve-zeték járataiba, ahol az általuk előidézett gyulladás következtében a vékony csatornafalak összenőnek. Mivel az összenövés a pete számára járhatatlanná teszi a petevezetéket, magtalanság következik be. De a kórokozók továbbterjedhetnek a méhet függesztő szalagokba is. Itt megtelepednek, s gyakran lázzal és erős alhasi fájdalommal járó gyulladást okoznak. Ezek lezajlása után köteges, csomós megvastagodások, daganatszerű képletek maradnak vissza. Az úgynevezett „női betegségek” egynegyedét vagy egyharmadát a kankó okozza. Mivel a nők has-hártyája is elérhető a gonokokkuszok számára, oda is elvándorolhatnak, és súlyos gyulladásokat idézhetnek elő.«

Ezeket a mondatokat dr. Haraszti István 1964 előtt, azaz a fogamzásgátló tabletták elterjedése előtt írta. Ő a „női betegségeknek” csak az egyharmadát vezette vissza a szerzett kankóra. A homeopaták szerint ez az arány már régóta sokkal magasabb, e betegségeket csaknem kivétel nélkül az öröklött és/vagy a szerzett kankós fertőzésnek, jobban mondva, ezek elnyomása következményének tartották. Ez a helyzet mára, a pirulák használatának és a nemi erkölcs soha nem volt romlásának, jobban mondva teljes eltűnésének, valamint az agresszív gyógyszeres elnyomásnak a következtében, minden bizonnyal még jelentősen romlott is.
     Ezt bizonyítja napnál világosabban az egyre több betegen született gyermek és a gyermekkori súlyos betegségek, például az egyre fiatalabb korban jelentkező szénanátha és korábban a gyerekeknél teljesen ismeretlen izületi gyulladás!
     Ez utóbbit a hivatalos orvoslás is a kankó szövődményének tartja, illetve tartotta egészen addig, amíg el nem hitette önmagával, hogy a kankót antibiotikumaival gyógyítani tudja.

J. H. Allen homeopata több mint száz évvel ezelőtt ezt írta a kankóról: „A modern sebészet a kankó elnyomásának és az ezt követő másodlagos és harmadlagos bajoknak jelentős forrásává vált. A kankó terjedése az utolsó 20 évben (1902-es évi adat) valóban gazdaggá tette a has-, medence-, orr- és gégebetegségek specialistáit és sebészeit. E manapság oly gyakori, sebészileg vagy mechanikusan kezelt betegségek nagy része a kankóra vezethető vissza, s a bennük szenvedőktől a specialisták busás haszonhoz jutnak, anélkül, hogy tudnák, mit is kezelnek.” – Ha ez az állítás 100 évvel ezelőtt igaz volt, akkor mennyivel inkább érvényes a mai helyzetre!

A homeopátia, ezen belül ez az egész honlap, összes cikke, azt igyekszik megmutatni, hogy az antibiotikumok nem képesek meggyógyítani a szervezetet, mert csak a tüneteket nyomják el, és ezzel a betegséget egy mélyebb szintre nyomják le!
     Vagyis a kankó nem gyógyul meg attól, hogy antibiotikumokkal megszüntetik a folyást, azaz a beteg akut tüneteit! Ellenkezőleg, amíg tart a folyás, azaz amíg tart a „tisztulás”, addig a kórokozók nem indulnak felfelé a belső szervek felé! Ezt a vándorlást akkor kezdik meg, amikor külső behatással elzárják a „csapot”. És ilyenkor itt is ugyanaz történik, ami a nátha, meg a láz, meg a bőrkiütések elnyomásánál: a betegség a szervezet mélyebben fekvő részeit, azaz fontosabb szerveit támadja meg! Ennek tünetei persze többnyire csak később, esetleg évek múlva jelentkeznek, akkor, amikor már senki nem gondol az összefüggésekre!

A cikk elején felsoroltam azokat a tüneteket, melyeket a HIVATALOS orvoslás tart, illetve tartott alig negyven évvel ezelőttig a szifilisz és a kankó szövődményeinek. Ha most az eddig elmondottak ismeretében valaki figyelmesen újra átolvassa ezeket, akkor csaknem minden betegséget megtalál köztük, ami a mai emberiséget gyötri.
     És ha ezekhez hozzátesszük még azokat a betegségeket is, melyeket a homeopátia tart ezen alapbetegségek szövődményeinek és elnyomásának, elsősorban a rákot, akkor kész a lista: minden mai krónikus baj szerepel rajta!

Hogy mindennek mi a gyakorlati következménye? Sok minden. Elsősorban az, hogy tudatosítjuk magunkban ezeket az igazságokat, és eszerint formáljuk át gondolkodásunkat (ahogy erről Hugo Ohntrup sebész szakorvos ír (lásd a honlap ezen cikkét). Aztán sürgősen leszokunk a gyógyszerszedésről, és csak olyan ritkán szedünk szintetikus gyógyszert és olyan ritkán operáltatjuk meg magunkat, amennyire csak lehetséges. Aztán figyelünk az életmódunkra, az öltözködésünkre. És homeopátiával gyógyíttatjuk magunkat.
     A homeopátia ugyanis e bajokra is ismeri a megoldást. A homeopátia az egyetlen gyógymód, amely az elnyomott tünetek miatt keletkezett bajokat vagy az öröklött, illetve szerzett nemi betegségek késői szövődményeit sikeresen gyógyítani tudja. Ráadásul a keletkezésük után évekkel, sőt évtizedekkel később is.

Ez azt jelenti, hogy a homeopátiát nem csak akut panaszainkra, hanem egyfelől krónikus betegségeinkre, másfelől látszólag egészséges állapotunkban is használjuk. Természetesen a homeopatikus gyógyszereket a homeopátia alapszabályának megfelelően mindig csak az aktuális tünetekre szabad szedni. Ami azt jelenti, hogy elsőnek meg kell állapítani, hogy tüneteink akut vagy krónikus betegségből származnak, és ha az utóbbiból, akkor az alkati gyógyszerünk mellett a nozódákat is sorra vesszük, mindig annak megfelelően, hogy éppen melyik miazma van felszínen.
     Ez az alapos „átmosás”, salaktalanítás különösen azon pároknál fontos, akik gyereket szeretnének. Ezzel megelőzhetik, hogy születendő gyermekeik krónikus betegségekben szenvedjenek, de az anya azt is, hogy szülés után „soha többet ne érezze magát egészségesnek”, ahogy a régi homeopata szakemberek a nőknél gyakran jelentkező szülés utáni állapotot jellemezték. A szülés ugyanis egyike azon helyzeteknek, melyek kiválóan alkalmasak arra, hogy a mélyben lappangó bajokat felszínre hozzák.

Feltéve: 2011. szeptember 19.

VISSZA


A MIAZMÁK ÉS A NOZÓDÁK

SZIFILISZ KONTRA PSZÓRA




KEZDŐLAP         ÉRDEKESSÉGEK         HÍREK         SAJÁTVÉR TERÁPIA         ELMÉLETI HOMEOPÁTIA

GYAKORLATI HOMEOPÁTIA            ALKATI KEZELÉS            GALÉRIA            GYAKORI KÉRDÉSEK

LEGÚJABB FRISSÍTÉSEK            KERESÉS A HONLAPON            KAPCSOLAT            HASZNOS LINKEK